Mi lenne ha...

-De hát, mégis mit akarsz tenni? -mondja Rem miközben már fejében meg is fogalmazódott a kérdés.
-Ha egy Shinigami porrá lesz, nem hal meg, csak eltűnik, aztán emberként fog megszületni. Ez az egyetlen módja annak, hogy együtt legyünk! Most, hogy elárultad, hogy milyen hatalma van a Shinigami Királynak, csak annyit kell tennem, hogy elmondom neki mi történt. Hiszen megszegtem a szabályzatot!
-Vagyis azt mondod, hogy ti ketten... ? -kérdi Rem hitetlenkedve, mire a másik bólint. -Sosem gondoltam volna rólad, hogy képes vagy ilyen fajta érzelmekre!
-Talán én sem...
-De nem tudhatod, hogy hogyan történik mind ez! Nem tudod kibe, és hová fogsz születni, és az sem biztos, hogy találkoztok emberként! -inti óva a fehér.
-Én viszont biztosan érzem, hogy találkozni fogunk. És ahogyan nála, nálam is működni fog az emlékezés. Mivel az én Death Noteom van nála, elég lesz megérintenem, vagy használnom, és az emlékeim vissza fognak térni!
-Hát, én azért a helyedben, nem bíznék ennyire, és jobban meggondolnám a dolgot! -aggodalmaskodik Rem.
-Hát nem érted? Mindegy, hogy hogyan alakul. Meg kell próbálnom!Egyszer már meghaltam volna érte és nem akarok többé az örökkévalóságban senyvedni, nézni, ahogy Akimino szép lassan elmúlik! Vele akarok lenni, és nem csak így, ebben az asztrális testben. Azt akarom, hogy ő is viszont szeressen, és boldog legyen mellettem...
-Neked teljesen elment az eszed... -mondja kesernyés szájízzel Rem, de igazából tudja, hogy semmi esélye nincs lebeszélni a másikat elhatározásáról.

Végül eltelt egy kis idő, mire Ryuk valóban elhatározta magát. Sosem gondoltam volna, hogy az lesz az utolsó nap, amikor láthatom így, még egyszer. Ha tudom, biztosan több mindent mondtam volna neki, és aggodalmaskodva lebeszéltem volna erről a lehetetlen vállalkozásról. Valószínűleg ezért nem mondta el nekem...
-Ööö... Akimino! -kezdte bátortalanul. Éppen elég feszült voltam, a könyveim és füzeteim felett görnyedve készültem a vizsgáimra.
-Mondd gyorsan, mert eléggé benne vagyok a dologban! -sürgettem.
-Csak... bocsánatot szeretnék kérni! -mondta Ryuk.
-De hát miért? -néztem rá meglepődve, de ő csak elfordította a tekintetét. Látszott, hogy nehezére esett a dolog, úgy hogy, úgy döntöttem nem kérdezek semmit, elvégre nem ártott nekem semmit, biztos valami butaságról van szó megint.
-Ryuk, nem tudom mi lehet az a dolog, de tudod, hogy sosem tudnék igazán haragudni rád, és megbízom benned, úgy hogy nincs miért bocsánatot kérned! -mondom és mikor reménykedő arccal visszafordul, én küldök felé egy őszinte mosolyt, majd ismét elmerülök a tanulásban.
Nem is érzékelem, amikor ő egy kicsi vacilálás után elszakad a látványomtól, bólint csendben, és távozik a falon át.

Pár óra múlva:
Nagyot nyújtózom a székben, aztán elrugaszkodom az asztaltól, és felállva megmozgatom elgémberedett tagjaimat.
-Jaj nekem! Szörnyű ez a sok tanulás! Tartok egy kis szünetet. Ryuk, lejössz almát enni? -kérdem, de mikor nem érkezik válasz, gyanakodva körülnézek. Ez furcsa... Ryuk nincs sehol! Mondjuk volt már ilyen, de azért nyugtalanító... Na mindegy. Megrántom a vállam, és lemegyek a konyhába. Elgondolkodva kezdek majszolni egy szép piros almát. Vajon hová mehetett?

Négy, öt óra elteltével:
Yoshike épp az ágyán fekszik és olvasgat, mikor is felharsan a mobilján a The Gazette egyik száma.
-Igen, tessék!?
-Szia Hugocskám!
-Á! Szia te végzős! Mi újság?
-Te, figyelj csak...! -mondom tétován, hangom kissé megremeg, légzésem szapora.
-Jó ég! De mi van veled? -kezd megijedni Yoshike.
-Most forgattam fel a házat, és körbe jártam a környező utcákat is! Ryuk eltűnt! Nem találom sehol! Már 7 órája is lehet, hogy nem láttam! Mintha a föld nyelte volna el... Nincs véletlen nálatok?
-Sajnos nem! De hát nem mondott semmit? -idegeskedik most már húgom is.
-Nem!... Illetve... -gondolkodok el. -Valamiért bocsánatot kért...
-Micsoda? De hát miért?
-Azt én sem tudom.
-Rem! -fogja be Yoshike a kagylót. -Nem tudod hol lehet Ryuk? Aki-chan azt mondja eltűnt minden ok nélkül, de előtte valamiért bocsánatot kért.
Erre a halálisten megdöbben. Hát mégis megteszi?
-Ne... nem tudom hol lehet. -mondja, de Yoshikenek feltűnik a zavartsága és a döbbenete.
-De Rem, mi van veled? Te titkolsz valamit!
-Nem én csak...
-Héééé!!!! -kiabálok a vonal túl feléről. -Mi a franc folyik itt!
-Jaj bocs! Mindjárt átmegyek Remmel! Tarts ki! -hadarja és bontja a vonalat.
Mi folyik itt? -cikázik fejemben a gondolat. És miközben a telefonomra meredek, egy könnycsepp legördül arcomon, magam sem értem miért.
Nemsokára át is ér hugi a halálistennel. Pár pillanat múlva már a szobámban vagyunk, és hitetlenkedve meredek hol Remre, hol Yoshikere.
-Azt akarod mondani, hogy visszament meghalni? -kiabálok. De a Shinigami csak bólint egyet. -De ez lehetetlen! Mi... mi a búsért tenne ilyet? Talán megkattant, vagy mi? -dühöngök döbbenten.
-Azt mondta nem akar többé Shinigamiként „élni”. Ember akar lenni, hogy veled lehessen. Azt mondta ez az egyetlen dolog amit akar. Képtelen lenne végig nézni, ahogyan meghalsz, ő pedig örökké létezne. -mondja el szomorúan Yoshike, amit az imént tudott meg ő is miközben lélekszakadva átrohant hozzám.
Arcomra kiül a teljes sokk. Szememből könnyek bújnak elő, és csak meredek magam elé, a padlót bámulva.
-De... de hát azért teszi, hogy ő is ember legyen? Semmi garancia nincs rá, hogy újra láthatjuk egymást. Mi van ha mégis újjászületik, de egy másik földrészen, vagy Isten tudja hol... Lehet hogy soha... -itt elcsuklik a hangom. -Soha többé nem láthatjuk egymást!
-Ez lehet. -közli halkan Rem. -Én is felhoztam neki ezt a dolgot, de ő hajthatatlan volt. Azt mondta bízik a kettőtök érzelmeiben, és biztosan tudja, hogy találkozni fogtok, öntudatlanul is vonzzátok majd egymást!
-Bárcsak így lenne... -suttogom magam elé. -Bárcsak így történne...


Két év múlva, karácsonykor:
A szél hidegen süvít végig Tokyo utcáin. Ez a kb. harmincmillió lakosú nagyváros ilyenkor ha lehet, még jobban felbolydul mint általában. Yoshikevel épp átugrottunk karácsonyi ajándékokat vásárolni, és barangolni kicsit. Épp egy 100 jen-es boltból lépünk ki, mikor elkezd szállingózni a hó.
-Nézd Nővérkém! Havazik! -ujjong Yoshike.
-Látom. -mosolyodom el kissé kesernyésen. Felemelem a fejem és körül nézek. Nem messze megállapodik kicsit a tekintetem a kivilágított Tokyo Toweren, aztán felemelem a kezem és kinyújtom az ujjaimat. Tenyeremben puha pelyhecskékben landol az idei első hó, majd bőröm melegségétől szinte azonnal el is olvad.
-Elmegyünk még oda is? -mutogat távolabbra hugi, és kissé megrángatja kabátom ujját, amivel visszaránt a merengésből. Én lassan bólintok, és elindulunk az utcán. Igazság szerint most is ő hozott el csavarogni, mert nekem nem volt kedvem kidugni az orrom sem. Az a helyzet, hogy már két éve küszködök a depresszióval, ő meg szegény velem... Próbál talpra állítani.
Ahogy sétálunk a járdán, kezünkben mindenféle szatyrokkal, én kicsit megint elgondolkodom, és teljesen figyelmen kívül hagyom, hogy nekem szemben is közlekedhetnek emberek. Rá is fázok, mert a következő pillanatban összeütközöm valakivel, és mind a ketten a földön landolunk. A csomagok szétszóródnak, én meg egy „a fenébe” -ária után próbálok sajgó fenekemről feltápászkodni.
-Jaj! Ne haragudjon!! Annyira sajnálom! Borzasztóan röstellem!! -hebeg habog egy vadidegen, mégis olyan borzongatóan ismerős hang. Kinyitom a szemem, és tekintetem a járdára szegezem. A sok, nemrég vásárolt holmink között egy ismeretlen papírzacskó is van elterülve, amiből két-három piros alma gurult elő. Az egyik pont a lábamnál kötött ki. Én ügyet sem vetve hugi aggodalmaskodó kérdéseire, felveszem az almát és körbe forgatom. Valamiért a szívem hevesen kezd verni, és majd kiugrik a helyéről! Lassan elkezdem felemelni a tekintetem. Először egy nagyobbacska kezet látok, ami tenyérrel felfelé, felém tolmácsolja gazdája segítő szándékát. Aztán meglátom, hogy az illető, egy fekete hosszú kabátot visel, aminek a gallérját fekete prém keretezi, egy fehér sállal együtt, és védi meg őt a metsző széltől. Csak hamar végre találkozik a tekintetünk is, és mikor ez bekövetkezik, az arcom halál sápadtra vált. Döbbenten meredek rá, és közben bátortalanul elfogadva segítségét, hagyom, hogy talpra állítson.
-Talán megijesztettem? -vakarja a fejét mosolyogva az idegen. -Remélem nem sérült meg! -kérdi, és közben segít huginak összeszedni a holmikat, majd a sajátját is karba veszi. Aztán újra felegyenesedve ismét rám néz, én pedig még mindig nem tudok egy szót sem szólni. Ehelyett megrázom a fejem, hogy nincs baj, és még mindig megkövülten nézem. Az arca hosszúkás, bőre selymes, és nagyon világos, már majdnem fehér. Szemei aranysárgán ragyognak rám, haja éjben fekete, és a szél össze vissza borzolta. Ajkait mosolyra húzza, előtűnnek kissé hegyeskés fogai. A szívem egyre szaporábban kalimpál.
-Visszakérném, de nincs szívem egy ilyen bájos hölgytől, ha már ennyire megtetszett magának. -mondja ismét mosolyogva. Ekkor lenézve felocsúdok, hogy még mindig az ő piros almáját szorongatom magamhoz, mintha a világ legnagyobb kincse lenne.
-Ohh, izé... sa... sajnálom! Én csak... izé... emlékeztet valakire... -mondom és gyorsan felé nyújtom az almát. Erre a kijelentésemre Yoshike elég furán néz rám, hogy ugyan kire emlékeztet engem ez az idegen, és ő is jobban szemügyre veszi, majd hirtelen, mint akibe villám csapott hátrébb ugrik. Erre a pasi igen csak érdekesen néz ránk, azt hiszem most könyvelt el mind a kettőnket lökött libáknak.
-Valóban? -mondja. Úgy harminc körüli lehet. -Akkor legyen ez egy ajándék, úgy is itt a karácsony! -fogja meg a kezem, még mindig mosolyogva, és rázárja a nyitott ujjaimat a gyümölcsre. Én meglepődve vissza rántom a kezem és ismét megnémulok.
-Hát akkor további jó vásárlást! -int kedvesen, és elhalad mellettünk.
-N... nee! Vá... várjon kérem! -kapok észbe hirtelen, és utána rohanok, még mindig az almát szorongatva. Mikor beérem, megkapaszkodok a karjában. Ő eléggé meglepve félig visszafordul, és kérdőn néz rám. Eszembe jutnak a szemek, és felnézek a feje fölé. A neve Rukyo Himicu. Ami annyit tesz, hogy titok. Ez már önmagában is furcsa. -Kérem Himicu úr! Kérem várjon!
-Hé! Egy pillanat! Honnan ismer? -pislog a férfi.
-Één azt most nem mondhatom el! Kérem jöjjön velem!
-Hoogy mii? -kerekedik ki a szeme neki is, meg Yoshikenek is. -De hát mit akar tőlem? -mondja, amire kapcsolok, hogy ez egy borzasztó szánalmas jelenet lehet, úgy hogy kissé lazítok a fogáson, és visszább veszek. De elengedni nem tudom. Egyszerűen rettegek, hogy ez csak egy álom, és én felébredek.
-A nevem Akimino, és kérem bocsásson meg, de nagyon szeretnék magával beszélni! Kérem! -könyörgök neki, de felesleges, mert amint kiejtem a nevemet, szemeit résnyire húzza, és teljes testével felém fordul.
-Akiminot mondott? Ez furcsa. Olyan ismerősen cseng... -tűnődik el rajta, mire nekem felderül az arcom.
-Kérem, hagy hívjam meg egy kávéra, vagy egy sütire! Nagyon szeretnék önnel beszélni! -unszolom.
-Na jó, ha ennyire akarja. -egyezik bele végül, és elmosolyodik. Eközben Yoshike döbbenten, de vigyorogva nézi végig a jelenetet, aztán csatlakozik hozzánk.
A közelben van egy cukrászda, oda ülünk be. Yoshike a szokásosat kéri, ahogyan én is. Mikor a pincér megkérdezi Rukyot, azt mondja, szívesen kipróbálná azt az almás batyut ő is. Erre teljesen elvörösödök.
-Szóval, honnan ismerhetjük mi egymást? -kezdi a társalgást.
-Először is szeretném, ha tegezne. -mondom.
-Engem is nyugodtan! -csatlakozik hugi.
-Jól van, ez esetben természetesen ti is nyugodtan tegezzetek.
-Nos, tehát... -vágnék bele, de fogalmam sincs, hogyan mondjam, hogy ne nézzen komplett idiótának. Aztán eszembe jut. Ma valamiért az az érzésem támadt, hogy el kell hoznom magammal a Death Noteot! Biztosan a sors intézte így. Kiveszem a füzetet, és borítóval lefelé elé csúsztatom. -Megkérhetlek rá, hogy fogd meg ezt a füzetet? -kérdem bizonytalanul, és közben Yoshikere nézek, aki tanácstalanul sandít felém. Rukyo kicsit vár, kutatóan néz rám, aztán lesz, ami lesz alapon, megérinti. Először nem történik semmi, de egy pár pillanat múlva két kézzel megragadja a füzetet, és zavartan kapkodja hol rám, hol hugira a tekintetét. Elgondolkodva, homlokát ráncolva néz a füzetre.
-Milyen füzet ez? -kérdi gyanakvóan.
-Ho... hogy ez? -kérdi Yoshike.
-Miért? Talán... láttál valamit? -csatlakozok. Ő még mindig homlokát ráncolva néz rám, aztán felpattan, és felkapja a kabátját.
-Ez egy ostobaság! -fortyan fel minden ok nélkül, és már el is viharozna, de belekapaszkodom az egyik karjába megint. Ő lenéz rám, és azon nyomban eltűnik arcáról a bosszúság. Mert hogy egyenesen felnézek rá, és arcomon patakokban kezd csordogálni a könny. Rukyo nagyon megsajnál, és visszaül.
-Jól van! Maradok! De most már aztán tényleg magyarázatot várok!

Mi lenne ha... *Merii kurisumasu!!!*

A következő év karácsonyán:

-Na mi lesz már! Azt ne mondd, hogy még nincs kész! -sürgetem Yoshiket.
-Pedig így van! -mondja kissé felemelve a hangját. -Értsd már meg, hogy a közepe még nyers! Tuti sülnie kell még legalább negyed órát!
-Előbb is bedobhattad volna már a kurisumasu keeki-t, hogy ne kelljen várnom a főétellel! Nemsokára itt vannak a vendégek, és még semmilyen húsfélét nem tudtam kisütni! -korholom tovább.
-Jól van, mindjárt kész, majd én foglalkozom a husival, te meg betöltheted, és feldíszítheted a sütit. -egyezkedik velem.
( Kurisumasu keeki: karácsonyi torta. A Japánok kb. 73%-a ezzel ünnepli meg a karácsonyt. Ez a süti sok-sok habból és földieperből áll, és súlyosan hat a kilókra. Természetesen Ryuzaki kedvence.^-^)
Ebben a pillanatban anyácskáink is betoppannak, és mint valami felmentő sereg, kézbe veszik a káoszos helyzetet. Még mi lázasan osztozkodunk azon az egy sütőn, ők befejezik az összes többi ételt. Egy két óra múlva mindennel elkészülünk, és már csak az utolsó simításokat végezzük a terítésen. Gyorsan felszaladunk és átöltözünk Yoshike szobájában, az előre az ágyra kikészített ruháinkba. Aztán segítünk egymásnak belőni a frizurát, hugi fésülködő asztalánál. Az ablak mellett, egy öreg asztalkára egy antik keretes tükör van támasztva, félig a falra rögzítve. Tetején hanyagul keresztben lóg egy piros boa. Az asztalkán egy csomó ékszer, parfüm, és miegymás. (Persze ezek nagy százaléka macska mintás, vagy macskás.) Amint leérünk az előtérbe, már meg is szólal a csengő. Természetesen mi ketten fogadjuk a vendégeket. Többnyire családtagok, és barátok. Egymás után érkeznek, nem sok időkülönbséggel. Épp néhány barátot vezetek be, amikor ismételten csengetnek. Yoshike rohan oda, és tárja szélesre az ajtót. Megcsapja a hűvös fuvallat, de amikor meglátja kik is várnak bebocsátásra, már nem is foglalkoztatja a zimankó. Az ajtóban Ryuzaki és Watari toporog. Hugicám a fiú nyakába ugrik, és azonnal beinvitálja őket. Ekkorra én is visszaérek, és üdvözlöm őket.
-Hello Ryuzaki! Isten hozta Watari! -mondom, mire Ryuzaki megereszt egy vigyort, az öregúr pedig mosolyogva biccent, hogy részéről a megtiszteltetés.
Mivel ők az utolsónak érkezők, így mindenkit az asztalhoz terelünk, és leültetünk.
Az ünnepi vacsora után kényelmesen letelepszünk az előszobában, a tv elé, és egy kört formálva, kezdetét veheti az ajándékozás. Zacskó csörgés, nevetés, és hosszas eszmecsere zaja tölti be a házat.
Hugi Ryuzaki felé fordul.
-Tessék! Remélem tetszeni fog! -mondja, és átnyújtja a karácsonyos zacskót. A fiú pislogva néz, és szó nélkül kezdi el kibontani. Mikor kicsomagolja, szemei igen csak elkerekednek. Legnagyobb meglepetésére az ajándék, egy gyönyörűen megmunkált, üveg, sakk készlet.
-Nahát Yoshike! Ez csodálatos! Köszönöm, nagyon tetszik! -mondja vigyorogva.
-Nahát, tényleg? De jó! -ujjong hugi.
-Most én jövök. -közli sejtelmesen a fiú. -Csukd be kicsit a szemed. Jó? -kéri, mire Yoshike kissé furcsán néz, de azért engedelmeskedik. L egy kicsiny, vörös, bársony dobozkát húz elő a zsebéből. -Sajnos nem egy túlságosan nagy méretű ajándék, de remélem azért elnyeri a tetszésed! -teszi hozzá még, utána hugi kinyitja a szemét. Mire ez megtörténik, addigra már a kis doboz nyitva van, és benne, egy gyönyörű, vörös köves gyűrű csillog.
Yoshike nem hisz a szemének, és döbbenten néz kedvesére.
-Yoshike! Hozzám jönnél? -búgja neki szerelmes hangon.
-Hogy... ééén? -hebeg egy szem húgom. -Mármint persze, igen! -böki ki végül, és boldogságában ismételten a nyakába ugrik Ryuzakinak, miután felhúzta az ujjára. Mi meg persze nézünk, mint hal a szatyorban, de mikor elcsattan a csók, nagy tapsban, és ujjongásban tör ki mindenki. A barátnőink sorban megrohamozzák őket, és gratulálnak. Én vagyok az utolsó. Oda megyek hugihoz, megölelem, és adok neki két puszit. Aztán Ryuzaki elé lépek, és legnagyobb megdöbbenésére őt is átölelem.
-Isten hozott a családban! -teszem hozzá.
-Ööö... köszi!
Miután elcsitultak a kedélyek, Yoshikevel meglógunk egy félreeső szobába, és ott kicseréljük az ajándékainkat. Hugi tőlem egy szexi fehérneműt kap, aminek igen csak megörül, mindamellett, hogy kissé el is pirul, amikor Ryuk meglátja a kezében. Én meg egy pólót kapok, amin egy nem is olyan régen készült, nagyon jó fotó van rólunk. Elmosolyodom, és súlyos puszit nyomok az arcára, egy „Köösziii!” visítás kiséretében.
-Gratulálok az eljegyzésetekhez! Remélem boldog leszel! -mondja Rem huginak.
-Ja, ja! Én is, én is! -kap észbe Ryuk.
-Köszönöm, kedvesek vagytok!
Ekkor Ryuzaki hangját halljuk a folyosóról, ahogy Yoshiket keresi. Ez a srác néha az agyamra mászik! Két percig nem tud meglenni?
-Azt ne mondd, hogy ilyen gyorsan felfalta azt a tortát, amit neki sütöttünk! -mondom bosszúsan.
-Hát, úgy tűnik! -tárja szét a karját hugi. -Megyek, megnézem mi a baja!
-Oké! -mondom lemondóan. Hisz ők most már tényleg egy pár. -Később én is megyek! -teszem még hozzá, mire Yoshike biccent, és eltűnik. Kicsit még nézek utána elgondolkodva, aztán Ryukhoz fordulok.
-Hát, nehéz eset vagy, az biztos!
-Hogy mi? -néz rám értetlenül.
-Nem igazán tudtam, hogy mit is vegyek neked! Elég bonyolult egy Shinigaminak ajándékot szerezni, meg aztán ötletem sem volt! -mondom, és széttárom a karom, ő pedig még mindig furcsán néz. -Úgy hogy maradtam az egyszerűségnél! Olyan ajándékot kapsz, aminek biztosan tudom, hogy örülsz! -ekkor, a szoba egyik zugából, előhúzok egy előre elrejtett, fekete dobozkát. Szépen át van kötve piros szalaggal. Átnyújtom neki. Ő elveszi, és óvatosan kinyitja. Mikor belekukkant, igen csak elnyúlik a képe.
-Ez meg mi? -mondja, amikor meglátja a barna valamiket a dobozban.
-Kóstold meg! -biztatom. Óvatosan a szájához emel egyet, és gyanakvóan beleharap egy kicsit. Először összehúzott szemöldökkel majszolja, aztán felderül az arca.
-Mi ez? Nagyon finom! -kérdi, miközben tömi magába a nyalánkságot.
-Hogy ez? -nevetek. -Ez kedves Ryuk, csokoládés alma!

A hajnali fények lassan kúsznak be Okinawa épületei közé. Mint valami arany színű folyó, betörnek mindenhová, és elzavarják az árnyakat. Azok pedig, mint holmi riadt állatok, elbújnak az épületek tövében, és a tárgyak mögött. Az egyik magas épület tetején, egy nagy fekete árny gubbaszt magányosan... Mereng a távolba, mozdulatlanul... Majd pár perc múlva csatlakozik hozzá, egy hasonlóan magas alak. Pontosabban a levegőből ereszkedik alá.
-Mit csinálsz itt Ryuk? -kérdi tőle.
-Áh! Rem. -lepődik meg a fekete. -Hát, tulajdon képpen semmit.
-A lányok nemsokára felébrednek. Tegnap este elég sokáig elhúzódott ez az ünnepség.
-Ja.
-De mégis minek jöttél ide?
-Igazából gondolkozni akartam egy kicsit.
-De hát micsodán? -lepődik meg Rem. Ryuk felé fordul, de szemében elveszettség tükröződik.
-Rem, te tudod, hogyan hal meg egy Shinigami? -mondja, mire a fehérnek igen csak leesik az álla.
-Hát... talán.
-Én csak kétféle módról tudok. -réved el ismét a távolba. -Az egyik, ha egy halálisten beleszeret egy emberbe vagy csak megkedveli, és ahelyett, hogy megölné, megmenti az életét. Ekkor a halálisten eltűnik, porrá lesz, az ember élete pedig meghosszabbodik. A másik, pedig, hogy hasonló indíttatásból több száz évig, egyetlen nevet sem ír a Death Notejába. Ekkor is ugyan úgy homok marad utána.
-Na igen. -dünnyög Rem. -Inoten is így halt meg.
-Mi? -kapja oda a fejét a fekete.
-Inoten belefáradt az öldöklésbe. Azt mondják, a végén már felemésztette az emberi világ utáni sóvárgás, és nem akart többé életeket elvenni.
„Érdekes, akár csak Akimino...” -tette hozzá gondolatban Ryuk.
-De tévedsz.
-Miben?
-Létezik még egy mód, hogy egy Shinigami elpusztuljon.
-Hogy mi? Még egy mód? -pislog zavartan az elmélkedésből kizökkentett halálisten.
-Úgy van! Mint te is tudod, az összes Death Note a Shinigami Királytól ered. De azt kevesen tudják, hogy ezeket ő hozta létre eredetileg.
-Hogy az öreg?
-Igen! És neki is van egy halállistája!
-Ezt én is tudom.
-De van egy különbség az ő, és a mi halállistánk között! Mi csak emberek nevét tudjuk beírni, és megölni ezzel őket. Ha egymás neveit kezdenénk el írogatni, káosz lenne, ezért nem csak hogy tilos, de lehetetlen is. Nem történne a felírás után semmi! -mondja sejtelmesen Rem. Aztán közelebb hajol. -De ha ugyan ezt a Shinigami Király teszi meg, akkor képes rá, hogy elporlasszon egy halálistent! Ezért nem lehet egyetlen szabályt sem megszegnünk!
-Hogy micsoda? -nyúlik el Ryuk képe a döbbenettől. -Azt mondod, hogy az öreg bármikor eltehet bennünket láb alól? Hát erről fogalmam sem volt... -jelenti ki, Rem pedig bólint.
-Pedig így van! És a halálistenek nagy részének, úgy szintén fogalma sincs ezekről a dolgokról. De te miért foglalkozol annyit ezzel a témával?
-Hát... tudod, történt... valami...
-Mi?
-Nos... izé... Akimino és én... -dadog a fekete, mire Rem egyre gyanúsabban, és egyre érdekesebben néz rá. -Szeretjük egymást.
-Ho... hogy mit mondtál? De hát ő egy ember!
-Tudom. És pont ez a problémánk. A fizikai korlátok. Akimino is azt mondta, hogy így nem lehetünk együtt. De én sokat gondolkodtam ezen... és elhatározásra jutottam. És most hogy megtudtam tőled ezt a dolgot, most már azt is tudom hogyan valósítsam meg!

>folyt. köv.<

by:Angria

Mi lenne ha...

Yoshike belépett a főhadiszállás területére. A szokásos hajcihő után már a liftben ácsingolózott, és pár perc múlva belépett a szoba ajtaján.
-Megjöttem! -kiabálta. -Merre vagy Ryuzaki?
-Itt vagyok! -hangzik a válasz, valahonnan a hálószoba irányából. Így hát húgocskám elindult abba az irányba. Kinyitotta a háló ajtaját, és az álla majdnem a padlón koppant. Legnagyobb döbbenetére az egész helység félhomályban úszott, hála egy két gyönyörű drapériának, az ablak előtt. Mindenhol fehér és vörös gyertyák égtek, és ugyan ilyen rózsák feje, illetve szirmai borították a padlót és az ágyat. A szoba közepén egy kis kerek asztal, rajta mindenféle gyümölccsel, egy üveg behűtött borral, és két pohárral. Még alig tért magához a döbbenetből, valaki becsukta mögötte az ajtót, és mielőtt még megfordulhatott volna, az illető hátulról szorosan magához ölelte. De szükségtelen is lett volna megfordulnia, hiszen tisztán érezte szerelme bódító illatát. A fiú felemelte a kezét, és a benne lévő, szál vörös rózsával végigcirógatta, közben a nyakát csókolgatta.
-Tudom, hogy mostanság mennyire elhanyagoltalak, és belátom ez egyedül az én hibám. Meg tudsz bocsátani nekem? Tudom, hogy nem csaltál meg, még ha nem is tudtam volna hova mész, akkor is bízom benned, egyszerűen csak aggódtam! -suttogja rekedtes hangon. A lány meglazítja az ölelést, és szembe fordul Ryuzakival.
-Nagyon szeretlek, és már egyáltalán nem haragszom, de kérlek, ne hozzuk fel többé a témát! -mondja hugi, mire a másik bólint. -Sosem tudnék mással lenni, nekem te vagy életem szerelme!
-Én is ugyan így érzek! Nem tudnám mihez kezdenék, ha elveszítenélek! -suttogja a fiú, és csókot lehel kedvese pirosló ajkára. Yoshike boldogan viszonozza, majd heves csókcsatában, és remegő ölelésben bontakoznak ki.
-Most kárpótollak, ígérem! -mosolyog Ryuzaki. -Szeretlek!

Eközben én is hazaérek, és mikor felérek a szobámba, fáradtan hanyatt vágom magam az ágyon. Kis idő múlva egy hang töri meg a csendet.
-Most már szólhatok? -bosszankodik a túlvilági szobatárs.
-Felőlem... -mondom unottan, még a szemem se nyitom ki.
-Újra fogsz találkozni, azzal a Lighttal?
-Miért?
-...
-Nem tudom... -ásítozok, és közben jót mulatok magamban, hogy húzhatom az agyát.
-Miii??? De hát azt mondtad nem is érdekel! -értetlenkedik, amire most már tényleg kitör belőlem a nevetés.
-Ne legyél már úgy berezelve! Most komolyan! Látnod kellett volna az arcodat végig, ahogy a cukrászdában voltunk. -közlöm, és kinevetgélem magam, aztán síri csend. Egy szót sem hajlandó szólni, úgy hogy felülök, és kinyitom a szemem. -Mi van?
-Semmi...
-Semmi hát! Ne bosszants már! -puffogok, és intek, hogy jöjjön oda hozzám az ágy szélére. Úgy is tesz. Az ágy mellett lévő tálkából elő veszek egy almát és átnyújtom. Ő rám néz, és közömbösen elveszi. Kicsit nézi, aztán lassan majszolni kezdi. Te jó ég! Tényleg gáz van! Ryuk általában szinte ráveti magát az almára! Most meg csak egyszerűen mintha kóstolgatná.
-Ryuk! Mi van? -kérdem, de ismét semmi válasz. -Téged tényleg még mindig az foglalkoztat, hogy meghívtak egy, mondjuk úgy... randira? -bököm ki, mire bólint. -De hát mondtam már, hogy ez csak egy kis szórakozás volt. Eszem ágában sem volt komolyan venni azt a nyálas kis ficsúrt!
-Komolyan? -néz rám.
-Na ná! Már több mint egy éve ismersz. Nem az esetem, legalább ennyit észre vehettél volna már.
-Bocs! -mondja, és elnyeli az almát. -Van még? -fürkészi kutatóan a tálat. Erre elvigyorodok.
-Legalább az étvágyad megjött! -és adok neki még egyet. Megérdemli. Tudom, hogyan érez, mégis egész nap szívattam. -Ne haragudj! -sütöm le a tekintetem.
-De miért? -pislog zavartan.
-Nem akartalak megbántani. Csak jól esett kimozdulni, randizgatni...
-Hiányzik? -kérdi, és közben le nem venné a szemét rólam.
-Micsoda?
-Hát az a szerelem dolog, meg a randizás...
-Persze. Csak tudod kissé meg vagyok keveredve. Miután eggyé váltam Inotennel, voltak olyan érzéseim, amiről nem igazán tudtam utána eldönteni, hogy előtte is megvolt, vagy csak miatta érzek így!
-Például?
-Hát... például... itt vagy te is...
-Én?
-Igen. Eddig is nagyon kedveltelek, de inkább barátként kezeltelek, szobatársként. De most a szívem mindig melegség járja át, valahányszor kettesben maradunk. Nem tudom ez valódi-e.
-Hát ha segít, én sem éreztem még ilyet... Tudod én lenéztem, és kinevettem az olyan halálisteneket, akik ragaszkodni kezdtek egy emberhez. Mint például Jelaus. Párszor láttam már, hogy olyan Shinigamik is akadtak, akik évszázadokig egyetlen nevet sem írtak a listájukba.
-És mi lett velük?
-Természetesen lejárt az idejük, és eltűntek. Ugyan úgy homok, és egy Death Note maradt utánuk. Én csak unatkoztam, és ezért dobtam az emberi világba a füzetet. Nem tudtam mi lesz belőle, úgy gondoltam érdekes lesz. De aztán te találtad meg. Már az elején meglepődtem, hogy meg sem ijedtél tőlem, inkább ordibáltál, hogy mit keresek ott.
-Na igen. -mosolyodom el. -Te nem tudhattad, hogy hosszú évekig voltak látomásaim és álmaim, úgy hogy egyáltalán nem voltál szokatlan nekem.
-Aztán szép lassan azon vettem észre magam, aggódok amiatt, hogy üldöz téged a rendőrség, meg mikor meg kellett volna halnod. Azon töprengtem, mi lehet ez az érzés. Hosszú ideje létezem már, nem is emlékszem mióta, mégis eddig az én napjaimat is a gyilkolás, és az unalom űző szerencsejátékok töltötték ki.
-Aztán átverted a Shinigami Királyt!
-Hát izé... Az öreget? Mondjuk inkább, hogy nem kell mindenről tudnia.
-Mondjuk.
-Szóval mikor a szerelemről beszélgettünk, meg hogy magányos vagy, ráébredtem mi is az a valami ami motoszkál bennem. De te azt mondtad Shinigami vagyok.
-Sajnos így van. Bár ha nem lennél, nem biztos, hogy találkozunk. De hiába kedvellek, nem lenne életképes a kapcsolatunk.
-Igen, a halálistenek szabályai szerint is tilos egy emberrel ilyen kapcsolatot létesíteni... -mondja, és láthatóan elszomorodik. Erre kissé elszorul a szívem, és hirtelen ötlettől vezérelve hozzásimulok, átölelem. Ő persze meglepődik, de mikor a fejem a mellkasára hajtom, ő is átölel.
-Miért nem vagy ember? Miért nem annak születtél te is?
-Jó lenne tudni... -közli halkan. Aztán magam sem értem miért, de felemelem a fejem, és félig leeresztett pillákkal, enyhén nyílt ajkakkal nézek fel rá. Ki tudja miért, de ösztönösen érti ezt a mozdulatom, és lehajtva a fejét megcsókol. Ajkai, mint mindig hűvösek, de az én melegségem feltüzeli. Teljesen megfeledkezem magamról, beleveszek a pillanatba. Lassan elmosódnak a határok, megszűnnek a fizikai korlátok, és nem marad más, csak két lecsupaszított szerelmes szív. Még átfut az agyamon, hogy talán én teljesítem be Inoten szerelmét, és hogy vajon Ryuk az embert, vagy a Shinigamit látja bennem, de aztán ez is elhalványul... Megszűnik minden külső hang, elnyomja az ütemesen kalapáló vér a fülemben. De nem is bánom. Átadom a testem a furcsán örvénylő érzésnek. Voltam már szerelmes... (Vagy csak azt hittem?) de ilyet még soha nem éreztem. Végig simít a hátamon, de olyan finoman, mintha nem is lenne karma. Cirógat, és én közben szép lassan elnyúlok az ágyon.
Vicces... mindig is a kedvenc mesém a Szépség és a Szörnyeteg volt... Talán ezért nem is sikerült sosem valami jól, egyetlen kapcsolatom se. Vártam, hogy az élet egy fura, és különleges helyzetbe sodorjon. De az is lehet, hogy az előző életem kísértett, és mindig is Ryukra vártam. Hiszen én vagyok Inoten.
Közben lassan megszabadulok a felsőmtől, aztán a nadrágomtól is. Ő végignéz rajtam, aztán felfedező útra indul. Végül is ez az első emberi test, amit közelről is megnézhet. Előbb csak csókolgat, aztán úgy dönt megpróbálkozik a nyelvjátékkal. Én közben egyre gyorsabban veszem a levegőt. Már megkérdezném, hogy honnan tudja mindezt, hisz nekik nem is lehet, amikor beugrik, hogy talán nem is akarom tudni... hiszen a Shinigamik a világukból úgymond... mindent látnak.
Végignyalja a nyakam hajlatát, a mellkasom, a melleimet, le egészen a hasamon át. Nagyon furcsa érzés, de egyre jobb is. Kellemes bizsergés fut végig rajtam, valahányszor hozzáér felhevült testemhez a maga hűvösségével. Mélyen beszívja az illatom, aztán megszabadít az utolsó ruhadarabjaimtól. Most kissé megremegek. Azt hiszem talán félek is. Hiszen fogalmam sincs mi következik majd. Egyszer csak, ismét nyelvcsapásokat érzek, de ezúttal sokkal lentebb, mélyebben. Érzem, hogy köd borul az elmémre, amint izgatni kezdi a legtitkosabb pontomat. A lélegzetem egyre szaporább lesz, testem szinte lángol. Hasfalamon apró rángások hullámoznak, ahogy egyre jobban feltüzel. Folyamatosan nyögdécselek, mire ő gyorsít az iramon. Ettől teljesen elvesztem az eszem, úgy érzem forog velem a világ. Nem kell soká várnom a gyönyörűségre, egyszer csak sikoly tör elő a torkomból, de nem sokáig, mert annyira felemészt az érzés, hogy nem marad erőm a hangadásra...
Aztán lassan, nagyon lassan csitulni kezd a bennem tomboló vágy. Kissé lelassul a szívverésem, és a légzésem is visszaáll a normálisra. Ő mellém fekszik, és mikor észre veszi, hogy remegni kezdek, odahúzza a takarót, én pedig beburkolódzok vele, majd hozzá bújok nem mindennapi szeretőmhöz. Csend borul ránk. Odakint már esteledik, az árnyékok felfalnak mindent. Aztán a mesterséges fények felizzanak, és neonba borítják az álmos várost. De a sötétség nem retten meg, mint mindig, most is eljő. Az égen csillagok gyúlnak, mintha hirdetnék, hogy szívesen versenyre kelnek a városi forgataggal, az éjszakai élettel, és hogy ők sokkal régebb óta tündökölnek ezen a világon...
Aztán egy hang megtöri a csendet.
-Olyan az illatod, mint egy finom almának... -közli velem Ryuk halkan.
Erre én elmosolyodom, mert a parfümöm is alma illatú, és csak ennyit mondok:
-Az alma nem esik messze a Shinigamijától...

>folyt. köv.<

by:Angria

Mi lenne ha...

Kis szünetet tartanak, és amikor a barna látja, hogy a kis vörös tétovázik, átveszi a vezető szerepet.
-A nevem Light. -mondja 5000 jent érő vigyorral. Hát fúj! Ez a magabiztos bájmosoly nem épp megnyerő...
-Ééén... ööö... Misoki vagyok! -mondja zavartan mosolyogva a másik, és a tarkóját vakarja.
-Én Akimino vagyok, ő pedig a húgom Yoshike. -hadarom el türelmetlenül, és keresztbe fonva karjaimat, unott fejet vágva tudatom, hogy még mindig nem vágom mit akarnak ezzel a cirkusszal.
-Tudjuk kik vagytok. -közli egyszerűen ez a Light fickó, a másik meg sűrűn bólogat. -Már régóta szemmel kísértünk titeket! Igazából arra szeretnénk Misokival megkérni, hogy gyertek el velünk suli után, és igyatok meg valamit a társaságunkban, esetleg valami sütire is szívesen meghívnánk.
Mikor befejezi, mind a kettőnknek elkerekedik a szeme, leesik az álla, és még a szusz is majd fent akad. Ezek most randira hívnak???? De hát hogyan? Gyorsan forgatom a gondolataimat, és kutakodok az emlékeim között, mintha ismerném valahonnan.
-Á! Meg is van! -mondom nagy lendülettel, és a barnára mutatok, aki ettől kissé megdöbben. -Te vagy Yagami Light! Te vagy az a zseni palánta, aki mindenben első, még a próbavizsgája is kitűnő lett!
-Hát igen. -válaszol halkan. -Én vagyok.
Aztán Yoshikere nézek, és ördögi fényt látok a tekintetében. Csak nem? De csúnya vagy hugi! Már tudom, akkor néz így, ha sántikál valamiben! Persze. Értem is... Most mondta, hogy pikkel Ryuzakira! Biztos vagyok benne, hogy szeretné féltékennyé tenni... Hát rossz vagy! És hogy ehhez még én is kellek... Hugi várakozóan mered rám, a srácok meg zavartan pislognak, nem értve, az évek alatt kifejlődött néma társalgási módunkat. Lehunyom a szemem, és kínlódva, de bólintok. Yoshike ekkor a srácok felé fordul, és negédes mosollyal megnyugtatja őket, hogy részünkről oké. Aztán gyorsan megbeszéljük a részleteket, és a két fiú diadalittas fejjel távozik. Mikor már halló távolságon kívül vannak, így szól Misoki:
-Jaj Lighto! Nagyon köszönöm, hogy segítettél! Nélküled nem mertem volna elhívni Yoshiket!
-Nagyon szívesen! Igazából úgy volt, hogy a suli végéig nem randizok senkivel, de amint megmutattad Akiminot, és meséltél róla, úgy gondoltam talán nem is lenne olyan rossz ötlet ez a kettős randi!
-Ennek örülök! -bólint a kis vörös.
Eközben:
Megvárjuk, még a két fiú eltávolodik, aztán húgomhoz fordulok.
-Hé te eszelős! Megint mibe rángattál? -korholom, de csak kuncog.
-Legalább lesz egy jópofa délutánunk...
Ekkor én Ryuk felé fordulok, aki a hátam mögött áll, de a látványra kissé meghökkenek. A halálisten tágra nyílt szemekkel, tátott szájjal mered a távolba, és még a szokásosnál is sápadtabb.
-Mi van Ryuk? Ryuk? Ryuk!! -kérdezgetem.
-Te te te... téged... titeket... most...
-Mi a fene van veled? -mondom kissé türelmetlenül.
-Ne... nem mehetsz el arra a randira! -nyögi ki végül.
-Tessék???? -mondjuk egyszerre Yoshikevel.
-Te meg miket hordasz itt össze? -kérdem.
-Na én asszem megyek! Majd talizunk suli után! -szelel el hugi és Rem. Nem várják meg még robbanok.
-Szóval mi a fene bajod van? -fordulok ismét a Shinigamihoz.
-Nem akarom, hogy elmenj arra a randira.
-És szabad érdeklődni miért?
-Hát mert... nem.
-Na ne fárassz!! -csattanok fel. Még jó hogy itt éppen nincs senki, mert most hülyén festenék, ahogy magammal kiabálok. -Miért ne randizhatnék egy sráccal? Hosszú ideje nem is találkoztam senkivel, nekem is kijár egy kis magán élet!
-De... de...
-Semmi de!
-De én nem akarom, hogy találkozz azzal a Lighttal! Nem tetszik a képe.
-És? Attól én még randizhatok vele!
-De neked sem tetszik! -kötözködik. Hogy a fene essen bele! Nekem háttal állt, mégis pontosan tudja. Hogy lehet ez?
-Ez most mellékes! Egész jóképű, és különben is eldöntöttük már! Ez csak egy találka. Kicsit szórakozunk. Ennyi!
-És amit tegnap mondtál?
-Mi van? -hökkenek meg. -Miről beszélsz?
-Arról, hogy... te is kedvelsz... meg én is téged.
Hát megáll az eszem!
-Ryuk, te most féltékeny vagy? -mondom, mire megint lesápad. -Jaj nekem. -temetem arcom a jobb kezembe. -Ezt már átbeszéltük egyszer! -felnézek rá, és egész közel lépek. -Tudod, hogy a szívembe zártalak. De te egy Shinigami vagy! És bár én is részben, egészben mégis csak ember. Hiányzik a szerelem... Tudod, mondtam már... Igaz hogy ez most más eset, de legalább egy kicsit had érezzem magam ismét egy hétköznapi lánynak!
-De te nem vagy hétköznapi Akimino! -mondja sejtelmesen. -Te vagy a legkülönlegesebb élőlény, akit valaha is láttam! És persze a legkedvesebb lány is...
-Ryuk... -suttogom meglepetten és elhaló hangon.

Délután a kapuban találkozok hugival, és nemsokára megérkezik Light és Misoki is. A busszal három megállót megyünk, majd leszállunk és elsétálunk a „MAY” nevű cukrászdába. Mikor meglátom a nevét, automatikusan elvigyorodok.
-Mi az? -kérdi Light. Úgy látom semmi sem kerüli el a figyelmét. Persze nem hiába éltanuló.
-Semmi semmi! -hessentem el gyorsan, -Csak eszembe jutott valaki! -mondom és Ryukra sandítok. Aztán beülünk, és mindenki rendel. Yoshikenek persze mindegy, csak valami süti, meg fehér csokis cappucchino legyen. Én meg természetesen almás sütit, és egy hosszú kávét rendelek, sok tejszínhabbal. Amíg várunk, húgocskám beszélgetést kezdeményezve, pont belekérdez a közepébe.
-És, melyikőtök ötlete volt, hogy elhívjon? -a hímneműek kicsit meglepődnek, de Light válaszol.
-Igazából Misokié!
-Aha! -mondom. Ez tiszta sor! Yoshiket akarta elhívni, a Light gyerek meg a szócsöve volt. Ezek szerint nem volt túl komolyan eldöntve, hogy velünk mi legyen. Legalábbis először ezt gondoltam. De miután azok ketten elkezdtek beszélgetni, lassan mi is szóba elegyedtünk Lighttal. Közben fél szemmel mindig Ryukra sandítottam, aki mindenféle módon próbált tiltakozásának hangot adni. Persze ezen magamban borzasztó jót mulattam! Aztán egyre jobban belemerültünk a beszélgetésbe. Nem hiába, nem hülye ez a srác, bármiről lehet vele társalogni. Telt múlt az idő, és egyszer csak azt vettem észre, hogy Yagami úrfi keze elkalandozott, és majdnem észrevétlenül átkarolt. Nem semmi srác. Persze fél szemmel ismét a halálistenre sandítottam, aki borzasztó elszánt fejet vágott, és meglengette a Death Noteját. Ez hülye!!! De most komolyan! Rem persze vigyorával egyértelműsítette számomra, hogy nagyon tetszik neki a kialakult szitu.
-Bocsi, de nekem ki kell mennem, ne haragudjatok! -rikkantom, és kievickélek a mosdóba. Ott gyorsan bekukkantok minden helységbe, hogy üres-e, s mikor meggyőződtem, hogy egyedül vagyunk, szembe fordulok Ryukkal.
-Megbolondultál? Komolyan lenne képed elintézni, csak mert átkarolt?
-Miért ne?
-Hát neked az agyad helyén is reszelt alma van? -mondom, és közben mutató ujjammal köröket írok le a halántékomnál, nyomatékosítva kijelentésem. -Nem bánthatod! Nem tett semmit!
-Nem mi?
-Állj le! Csak ezt a napot bírd ki csöndben, különben soha többé nem szólok hozzád, és mellesleg akkor leszokhatsz az almaevésről is! Vita lezárva! -közlöm, és kiviharzok a helységből. Visszaülök, és viszonylag csendben elfogyasztjuk a finomságokat. Egy óra múlva az újonnan alakult kvartett lelkes beszélgetését telefon csörgés szakítja meg. Yoshikeé az, fel is veszi egy bocsánat kérést követően: -Igen?
-Én vagyok! Hol vagy? Ilyenkor már itt szoktál lenni! -aggodalmaskodik a hang, mire hugi laposan néz a semmibe, én meg kapcsolok, hogy ez tuti Ryuzaki.
-Semmi bajom! Csak elmentünk beszélgetni 1-2 baráttal az egyik cukrászdába. De most miért érdekel hirtelen?
-Nem véletlenül a MAY cukrászdában vagytok?
-Mi vaan?? Ezt meg honnan veszed?
-Láttak titeket bemenni.
-Te nyomozol utánam? -háborodik fel hugi.
-Neem iiis! -nyöszörgi a vonalba. -De miért van ott az a két fiú?
-Beszélgetünk, meghívtak! Na és? Talán tiltja a törvény?
-Hát...neem... csak jó lenne ha már itt lennél... Szerettem volna bocsánatot kérni, és már nagyon hiányzol...
Látom amint Yoshike arca megenyhül, és elmosolyodik. Azt hiszem most már minden oké.
-Nemsokára ott leszek, szia! -mondja, és leteszi.
-Nem baj, ha megkérdezem ki volt? -érdeklődik Misoki.
-Nem. -mondom, hisz igazából több randi úgy sem lesz. -Ő Yoshike barátja volt, Ryuzaki.
-Miii? -mondja a kis vörös, és látszik, hogy egy világ omlik össze benne. -Neked van barátod? Miért nem mondtad?
-Nem kérdezted. -mosolyog hugi. -Ne haragudj, ha te többet szerettél volna, remélem azért barátok lehetünk.
-Ühüm. -dünnyögi Misoki, de látszik, hogy inkább bőgni lenne kedve.
-Na jó, ne haragudjatok, de nekünk lassan menünk kell! -veszem át a stafétát.
-Persze, megértjük. -mondja Light. -Talán téged is vár egy fiú.
-Hát nem egészen! -nézek fel a bosszankodó Shinigamira. -Fiúm az nincs! -De egy almazabáló sötét lovag az akad. Majd hasra esek benne! Teszem hozzá gondolatban.
Rendezik a számlát, aztán kilépve az utcára, megköszönjük a meghívást, és elköszönünk. Később már kettesben, (mit kettesben, hisz sosem vagyunk egyedül a Shinigamiknak hála) megbeszéljük a dolgokat.
-Szóval Ryuzaki nem tévesztett szem elöl! -vigyorgok kajánul.
-Ja! Ha rajta múlna, még wc-re se mehetnék egyedül.
-Örülj neki, hogy ő nem halálisten! -nevetek fel. -Akkor tényleg nem mehetnél! -Erre hugi is nevetni kezd.
-Apropó a mosdó! Miért szaladtál olyan hirtelen ki? Talán rosszul voltál?
-Á dehogy! Legyintek, és sandán pislogok Ryuk felé. -Valaki féltékeny volt, és majdnem kinyírta azt a Lighto gyereket.
-HOGY MIII??? Ez most komoly?
-Halálosan. -dünnyögöm.
-Ryuk! Mi ütött beléd? -kérdi értetlenül pislogva Yoshike.
-Háát... ööö... nem igazán tetszett az az alak.
-Nem mi? -mondom, aztán hugi felé fordulok. -Tudod az a helyzet, hogy Ryukkal nagyon megkedveltük egymást, és úgy érezte mikor Light átkarolt, hogy talán lehet ebből valami. Persze nekem nem jön be annyira ez a Yagami. Csak miattad jöttem el. -aztán elmosolyodok. -Meg persze az ingyen almás süti miatt!
-SÜTI!!! -kiáltjuk egyszerre Yoshikevel, aztán felnevetünk.
-De most komolyan... ti... ketten... -dadog hugi, és ránk mutogat felváltva.
-Hát... -sóhajtok, és széttárom a karom.

>folyt. köv.<

by: Angria

Mi lenne ha...

-Ez egyszerűen nem lehet igaz!

-Mondtál valamit? -kapja fel a fejét hugi egy könyvből.

-Csak egyszerűen nem értem mi történt! -bámul a monitorba veszve Ryuzaki, és közben dünnyög. -Ez a Kira teljesen eltűnt! Semmi információ felőle, sem pedig halálozás nem volt már két és fél hónapja. Egyszerűen mintha leállt volna... vagy inkább... -tűnődik el, s hüvelyk ujját szórakozottan a szájához veszi.- készül valamire?

-Miért? Lehet, hogy egyszerűen csak megállt. Talán úgy gondolta, nincs értelme tovább folytatnia.

-Te ezt gondolod?

-Ezt. -bólint Yoshike. Talán rájött, hogy nem ölhet meg mindenkit, vagy talán meglátta az élet naposabb oldalát! Lehet, hogy már nem érzi úgy, hogy mindenki rossz. Nem?

-Talán. Bár ez elég idealista elmélet lenne nem? -vigyorodik el Ryuzaki.

-És? Miből gondolod, hogy akár nem lehetne igaz is? Hiszen kezdettől fogva tudtuk, hogy az elkövető intelligens, és céljai voltak. Nem gyilkolt találomra, nem ölt ártatlanokat, és egy cseppet sem tűnt őrültnek. Ezzel az erővel, miért ne lehetne lelkiismerete is? Miért ne láthatta volna be, hogy itt a vége.

-Mert aki egyszer ölt, máskor is könnyedén megteheti.

-Ezt gondolod te! De az emberek változnak! Sok hely van, ahol súlyos vétséggel kikerülnek az elítéltek, és a börtön után teljes életet élhetnek.

-Akkor sem önbíráskodhat csak úgy! -ellenkezik hevesen L.

-Ez már lerágott csont! Tudjuk, megtette! Ennyi! Kezd nagyon elegem lenni ebből az egészből!

-Feltűnően véded Kirát. Mintha egyet értenél vele! -húzza résnyire a fiú a szemét.

-Nem védem! -ingerül fel hugi. -Egyszerűen csak próbálom elképzelni a helyzetét, és kitalálni, hogy mire jutott!

-Nem lehet, hogy mégis csak a nővéred Kira?

-Na most már tényleg hagyj békén! -csattan fel Yoshike. -A nővérem nem Kira, és nem gyilkos! -s bár az első állítása hazugság, a második felét igen is komolyan gondolta. Továbbra sem tartott gyilkosnak. Ismerte az indítékaimat, és tudta, hogy sosem tudnék válogatás nélkül mészárolni. Ez a lépés olyan volt, mint egy önvédelem. Hirtelen felindulásból, félelemből elkövetett, csak félig átgondolt tett. Ennyi. Nincs mit ragozni. És mikor ez végigsuhant az agyán, sarkon fordult és megindult az ajtó felé, könyvestől, mindenestől, fújtatva.

-Várj Yoshike! -kiabált utána Ryuzaki. Valószínűleg megbánta ezt a kijelentését. De a lány ügyet sem vetve rá indulatosan kimasírozott, és nagy lendülettel bevágta maga mögött az ajtót. A hálószobában aztán elhasalt az ágyon és fellapozva az iménti oldalt, ismét belemerült olvasmányába. Most alaposan felhúzta magát Ryuzakin. Az elmúlt pár napban már a háta közepére sem kívánta. Olyan mint egy alvajáró, és tudomást se vesz róla. Most aztán emésztheti magát. Mert huginak esze ágában sem volt egyenlőre békülni. Hátha észre veszi, hogy elhanyagolta, és aztán megint élvezheti a figyelmét, odaadását. „Remélem azért mihamarabb leesik neki a szitu!” -gondolta Yoshike.

Másnap reggel frissen és üdén ébredek. Régen aludtam már ilyen jól, mint az elmúlt este. Mostanság elég gyakran rémálmok kísértettek, de végre most végig durmoltam az éjszakát. Feltornászom magam ülő helyzetbe, és nagyot nyújtózom, majd jólesően elnyomok egy ásítást.

-Jó reggelt Ryuk! -mosolygok a szobatársamra.

-Jó reggelt Akimino. Látom végre jól aludtál. Tegnap előtt, és a múlt héten is többször kiabáltál álmodban, és fel-fel riadtál.

-Így van. Talán a tegnapi csodás repülés tette, de mintha kicseréltek volna. Mostanság kezdtem kissé depressziósnak érezni magam. Annyi minden történt az elmúlt évben, hogy nem tudtam feldolgozni. Az életem szálai kicsúsztak a kezeim közül. De most. Most fantasztikusan érzem magam! -mondom, és kipattanok a paplan alól, aztán elkezdődik a nap.

Lesétálok a buszhoz, mögöttem elmaradhatatlan halálistenemmel, majd felszállva hátra megyek, és leülök. Mióta Yoshike ideiglenesen Ryuzakival van a hotelben, nem utazunk reggel együtt. Kár...hiányzik. Mikor elkényelmesedtem, felnézek a Shinigamira, aki pont előttem áll.

-Azért örülök, hogy jó kedved van! Tudod így sokkal szebb vagy, mint szomorúan. -közli Ryuk, amire kissé elpirulok, de mivel nem szólhatok, így csak küldök felé egy mosolyt. Egy sarokra a sulitól leszállunk a megállóban, a szokásos helyen. El is haladunk a megszokott módon az újságárus előtt, és egy fél pillanatra oldalra fordítom a fejem. A standon meglátok egy napi lapot ami hatalmas cikket közöl az első oldalon. „ELTŰNT KIRA, A KÉTES ERKÖLCSŰ IGAZSÁGOSZTÓ!”-címmel. Megállok, és közelebb megyek. Gyors szemrevételezés után veszek egy újságot, majd széthajtom, és a suli felé gyalogolva átfutom a cikket. Elég kiterjedt anyag, mindenről beszámoló oknyomozó riport. Bár van némi hülyeség tartalma is. Felsorolja az áldozatokat, az ebből kialakult statisztikával, kor, nem, és bűntett szerint. Megemlíti a televíziós csapdát is, amibe Kira ügyesen nem sétált bele. Persze nem tudják, hogy igazából mindegy mit reagáltam, L levonta a megfelelő következtetéseket. A cikk fennkölt magasságokba emeli a titokzatos nyomozót és a rejtélyes adottságokkal megáldott ítélkezőt. Aztán nagy találgatásokba bonyolódik, hogy vajon miért, és hová tűnt el Kira, és vajon lesz-e még több áldozata?

-Pff. -fújok egyet, és összehajtva belevágom a táskámba. Talán ezért éreztem magam ilyen rosszul manapság. Ryuk ugyan említette, hogy a füzet birtokosa állandó lelki gyötrelemnek van kitéve, de nem ez volt a fő oka. Inkább, hogy pont az kezdett utánam nyomozni, aki a húgom szívének kedves, és hogy rá kellet jönnöm, nem tudom ilyen módon megváltoztatni a világot. Talán az is belejátszott, hogy kissé önbizalom hiányos vagyok néha (főleg a nagy kérdésekben), és hogy a szeretteimen kívül nem igazán bízom az emberekben. Biztosan csúnya dolog, de úgy érzem nem szeretném a lelki üdvöm olyan emberekért áldozni, akik képesek egyik napról a másikra szembefordulni egymással. Persze a Death Note a világ egyik legjobb önvédelmi fegyvere, és ha nem került volna a kezembe, ki tudja mi történt volna szegény Yoshikevel azon az átkozott napon, ott a kávézóban. Kira biztosan tovább folytatná amit elkezdett, és azt hiszem örülök, hogy Kira lettem, lehettem egy darabig. De szeretnék élni is! Tudom jól, hogy az út amin Kira járt, fájdalommal, rettegéssel, és vérrel van kikövezve. Az én utam más, mégis mind a két személy én vagyok. Úgy hogy még én sem tudom mit hoz a jövő...

Eddig jutok gondolatmenetemben, mikor is beérünk a suli kapuján. Besétálok a nagy udvarra, ahol automatikusan a törzshelyünk felé veszem az irányt, bár talán hugi nincs is ott. Tegnap se jött be. Mostanában sajnos elkerültük egymást, nem igazán volt időnk talizni sem. De akkor meglátom a padon gubbasztani, a jól ismert pózban. Arcom felderül, és heves, nagy léptekkel robogok felé. Egy világos, ejtett vállú felsőt, fekete szoknyát, és csíkos harisnyát visel. Meghallja lépteimet, és felnézve ő is elmosolyodik. Feláll, és tárt karokkal fogad. Rajtam egy szürke ing van, fekete toppal, és egy fekete farmerral. Amikor oda érek, hosszasan összeölelkezünk.

-Úgy hiányoztál nővérkém! -mondja.

-Te is nekem! Nem szoktunk ilyen sokat külön lenni. -állapítom meg.

-Hát nem.

-Szia Ryuk! -mondja hugi.

-Hello! -int a fekete.

-Csá Rem! -üdvözlöm a másik Shinigamit.

-Szervusz Akimino!

-És mi újság veled? Hogy vagytok? -érdeklődöm Yoshiketől.

-Hát jól... csak tegnap veszekedtünk kicsit.

-Oh. -kerekednek el a szemeim, majd odasúgom. -Csak nem miattam?

-Úgy valahogy. Nem tudja megérteni, miért álltál le hirtelen, és mind inkább csak beleássa magát a dologba. Én meg elmondtam a véleményem, amire ő meggyanúsított, hogy védem Kirát, és megint felhozta, hogy mégis csak te lehetsz az!

-Ezt a levakarhatatlant! Na mindegy. Talán most már nem lesz vele bajunk.

-Talán. De egyenlőre duzzogok rá! Nagyon elhanyagolt mostanság, és azt akarom, hogy észre vegye magát! -magyaráz húgocskám, mikor is elég váratlan dolog történik. Két, számunkra ismeretlen srác, sétál oda nagy bizalommal a padunkhoz. Mikor odaérnek hozzánk, elénk állva, az egyik higgadtan mosolyog, a másik meg, széles vigyorával akar elvakítani.

Na ezek meg mi a frászt akarnak? -gondolom, és összenézve Yoshikevel, az ő szemeiben is pont ugyan ezt a gondolatot látom tükröződni.

-Sziasztok! -szólal meg végül a velem szemben álló, jobb oldali. Magas, barna hajú, barna szemű, megnyerő alak. Olyan tipikus, zseni madár, gazdag ficsúr.

-Hát...öö...helloka! -közli nagy nehezen a másik is. Látszik kicsit félénkebb, bizonytalanabb. Rövid vörös haja, és kék szemei vannak. Kb. 5 centivel alacsonyabb a barnánál.

-Üdv! -mondom kissé hűvösen.

-Sziasztok! -követi példám Yoshike.

>folyt.köv.<

by:Angria

Mi lenne ha...

Elbeszélgetünk egy pár óráig, aztán úgy döntök ideje indulni.
-Ryuzaki! Köszönöm a finomságot! -mondom mire ő bólint. -Hugocskám, vigyázz magadra, majd még beszélünk!
-Igen. -mondja, és puszit váltunk. Már épp indulnék, amikor egy hang a fülembe hasít, és megállít.
-Ugye te vagy Kira?
Megfordulok, és szembe nézek L-lel.
-Hogy mit mondtál? -kérdezek vissza döbbenten.
-Te vagy Kira nem? -ismétli meg. Yoshikeben is, sőt a többi nyomozóban is fennakad a szusz.
-Ezt a hülyeséget meg honnan szedted? -kérdezem higgadtan.
-Elég sok minden utal rá, hogy rád illik a személyleírás. -folytatja egyhangúan.
-És megtudhatnám, hogy mégis mit akarsz rám kenni? -kérdem, és látom, hogy Ryuk és Rem is furcsán néz Ryuzakira.
-Először is, Kira egy középiskolás diák. Ez világosan kiderül az első pár hónap eseményeiből. Valamiféle képpen viszont távolról tud ölni, minden érintkezés nélkül, és befolyásolni tudja a halál idejét és körülményeit. Először csak a hírcsatornákat használta, a tv-t, az internetet, de a nehéz bűnözők likvidálásához szüksége volt a rendőrségi nyilvántartásra is. Ezért hát szerzett jelszót. Mi visszakövettük a rendőröket azokban a körzetekben, ahol az első furcsa halálesetek történtek. Yoshio Satoko, akit pedofíliával vádoltak. De ejtették a vádakat, és minő véletlen, holtan esett össze. Az orvosok szerint egészséges volt, mégis szívroham végzett vele. A második pedig pár órával utána Kantou tartományban, egy ittas késelő.
Az ebben a körzetekben dolgozó valamennyi rendőr és családja adatait átnéztük. És felfigyeltem rá, hogy egy fiatal rendőrnek, mielőtt áthelyezték volna Amerikába, volt veled kapcsolata. Aztán leadattuk azt a Kira ellenes adást. De ő nem reagált. Talán mert megszimatolta, hogy csapda, és mert talán ismeri az arcomat. Gondolom kíváncsi voltál rá, hogy áll a nyomozás, ezért jöttél ide.
-Ryuzaki! Nem vonom kétségbe a zsenialitásod, de neked tényleg elment az eszed! -közlöm egyszerűen. -Szóval azt akarod mondani, hogy erre abból következtetsz, hogy Japán egyik legnépesebb tartományában lakom véletlenül én is? És pusztán kedvtelésből betörök rendőrségi aktákba, hogy embereket gyilkolásszak? Mert gondolom én vagyok az egyetlen középiskolás, aki rendőrrel állt kapcsolatban, és mert nincs ennél jobb dolgom mi!? És a rendőrök családja? Talán mindenkinek csak kicsi, illetve felnőtt gyerekei vannak? -lassan kezd felmenni bennem a pumpa.
-Nem.
-És mégis elárulnád, hogy hogy jutottál erre a lehetetlen következtetésre? Egyáltalán leellenőrizted a többi fiatalt is?
-8% az esélye hogy te vagy Kira!
-Fantasztikus! Akkor ne vádaskodj ilyen hülyeségekkel! Ha úgy lenne ahogy mondtad, már halott lennél, nem igaz?
-De.
-De élsz! Úgy hogy inkább fordítsd a tudományod arra, hogy megtaláld az igazi gyilkost! Akinek már nem 8, hanem 80% lesz az esélye, hogy ő Kira!
-Úgy lesz. -közli színtelen hangon. Én hugira nézek.
-Majd találkozunk. -bólintok.
-Jól van! És kérlek ne haragudj Ryuzakira! Csak mindent számba akar venni, és kizárni. -szabadkozik Yoshike.
-Nincs gáz! -mondom most már nyugodtan, és lelépek.

Kietlen, kopár vidék tárul elénk. Minden egyhangú és sivár. Életnek semmi nyoma. A borongós tájon három nagyobb alak tanyázik, görnyedve egy kártyarakás felett, egy nagy borda szerű csontkupac tövében. Oda lép hozzájuk egy negyedik. Ő is magas, feje helyén mumifikálódott koponya, rajta indián törzsfőnöki fejdísz. Az egyik fehér hajú koponya fejű fickó megkérdi.
-Nem láttátok Ryukot mostanság?
-De! Úgy hallottam elvesztette a Death Note-ját!
-De hát kettő is van neki! -szól egy másik akinek torzom-borz haj szerűség van a fején, szemét, és fél arcát pedig valamilyen fémes ellenző takarja.
-És hol vesztette el?
-Az emberek világában!
-Az ostoba! -szólal meg a fehér hajú.
-Most aztán egy ember mellé szegődött, és vele kell maradnia, amíg a füzet meg nem semmisül, vagy az ember meg nem hal! -mondja az indián szerű Shinigami. -Nem hinném, hogy aranyos házi kedvenc lenne! -teszi hozzá, mire mindannyian eszeveszett vihogásban törnek ki.
-Az már igaz!
-És nem tudjátok, nő vagy férfi az ember?
-Én aztán nem!
-Na én megyek, megnézem magamnak! -mondja az indián és eltűnik.
-Én tudom! -mondja a plépofa. -Egy lány.
-Láány? -kérdezi a fehér hajú. -Na ez érdekes lesz... -és a kártyákra dobja a következő kártya lapot, amin egy állati koponya díszeleg.

Ma bent voltam a suliban. Már csak egy év és itt a záró vizsga. Már csak egy év, és itt a végső megmérettetés! De lehet hogy nekem előbb lesz vizsgám. Vizsgáznom kell az életből! Megmérettetek, számot adok. De vajon hogyan? Hogy fogok elszámolni annak a rengeteg embernek a halálával. Vajon ők hogy bírták legyűrni magukban a lelkiismeretüket? Bár tudom, és úgy is érzem, hogy mindannyian megérdemelték a halálukat, a lelkem folyton üvölt, és fellázad Kira ellen. Ahhh -sóhajtok egyet. Szépen vagyunk nem mondom. Először egy Shinigami, most meg Kira. Néha tényleg nem tudom ki is vagyok valójában. -Elgondolkodok.- Szegény Inoten. Furcsa és egyedi az esete. Bár halálisten volt, tisztelte az életet, és meglepően kedves. Én meg ember létemre vérszomjasabb vagyok, mint egy Shinigami?
-Anyám! -mondom a levegőbe, és rároskadok az asztalomra. Valahogy nem megy most a koncentrálás. Hiába akarok tanulni, folyton csak Kirára, és Ryuzakira gondolok. Párbaj az emberiségért? Ez egy vicc! Mind a ketten úgy gondoljuk helyesen cselekszünk, de vajon melyikünknek van igaza?
-Akimino! -dörmög oldalról egy ismerős hang.
-Mi van Ryuk? -kérdem karjaim közé temetkezve tompán.
-Olyan gondterhelt, és szomorú vagy! Jól vagy?
-Hát, nem igazán.
-Tudod, nem mondtam, de a halál lista használata együtt jár az örökös rettegéssel, szomorúsággal, kétségbeeséssel.
-Észre vettem. -közlöm unottan. Mire Ryuk elcsendesedik. Majd gondol egyet, és így szól.
-Akimino. Kipróbáltad már a képességeidet?
-Mi van? -mondom, és felkapom a fejem. Szembe nézek vele. -Miről beszélsz? Hiszen minden nap használtam a szemeket.
-De most nem arra gondoltam.
-Hanem?
-Hát a szárnyakra.
-Tényleg! -csillannak fel a szemeim. -Még azt sem láttam milyenek a szárnyaim. -mondom, Ryuk pedig bólint. Azonnal össze is kapom magam, és nekivágunk a nagyvilágnak. Felpattanok a bringámra, és a lebegő halálistennel mögöttem kitekerek egy eléggé elhagyatott, és lerobbant gyárépülethez. Itt mostanság senki sem jár. Leszállok a bringámról és eldugom az egyik épületben. Aztán kisétálunk a beton placcra, ahol elegendő hely van. Ekkor oda fordulok Ryukhoz.
-Szóval milyen képességei vannak egy Shinigaminak?
-Háát, ööö... -néz furcsán, össze vissza tekinget, majd így szól. -Legtöbbjét már ismered. Például a szellemi test, hogy a falakon is átmehessünk, és ne lássanak az emberek.
-Ja! -vigyorgok. -Meg hogy ne koppanjon a habfürdős flakon, mi? Erre a kijelentésemre nagyon zavarba jön, de mielőtt bármit is mondhatna, már az egyik épület falnál próbálkozom. Ő is követ.
-Próbálj koncentrálni. -mondja. Lehunyom a szemem és arra gondolok, hogyan szoktak Remmel egyik helységből a másikba jutni. Elképzelem, hogy a testem pihe könnyű. Majd kinyitom a szemem, és lassan a fal felé nyúlok. Lassan, egész lassan közelítek. Aztán megérintem a téglákat. Végigsimítom, érzem minden repedését, mélyedését, domborulatát.
-Azt hiszem ez az asztrális kivetülés nem igazán fog menni Ryuk. Úgy látszik ezzel a képességgel nem gyarapodtam. -félre fordítom a fejem, és felnézek rá. -Mi van még?
-A szemeket már használtad, a füzetet birtoklod, és az életed nem csökken, úgy hogy gondolom, hogy a hátra lévő emberi időket is megkaptad, akár csak Inoten.
-Azt mondod ugyan úgy meghosszabbodik az életem, mint a tiétek? -erre ő bólint. -Viszont úgy fest, a halálistenekkel ellentétben ha lelőnének, vagy leszúrnának, ugyan úgy meghalnék én is. Halhatatlan vagyok, és még sem. Ez érdekes. Mindegy. Már csak a szárnyak vannak hátra. Eddig 5-ből 2! Kíváncsi vagyok, repülni tudnék-e. Megmutatod hogyan kell?
-Persze. -mondja a Shinigami, és lassan kibontja szárnyait. Hatalmas fesztávú fekete szárnyak. Remnek ha jól emlékszem csontos, fehér, bőr szerű szárnyai vannak, mint a denevéreknek. De Ryuké inkább tollas. Vajon nekem tényleg van? Nem tudom Inotennek milyen volt, de ha mégis van, biztosan az övére hasonlít. A Shinigami meglengeti a szárnyait, akár egy sas, és elrugaszkodik a földtől, majd felemelkedik. -Láttad?
-Aha! Megpróbálom, hátha megy! -intek neki. Ismételten lehunyom a szemem, és koncentrálok. Repülni akarok! -Gondolom erősen, majd egyszer csak valami bizsergést érzek a hátamon. Lassan apró metsző fájdalmat érzek, és mintha feszülne a bőröm. Aztán kisvártatva előbújnak szárnyaim, én pedig teljesen ledöbbenek. Vannak szárnyaim! -Azta! -kiáltom. És méghozzá nem is akármilyenek. Gyönyörű fekete tollas szárnyak. Próbálom megmozgatni őket. Előre hajtom, és csodálattal simítom meg.
-Látod ezt? -kiáltok fel, és látom Ryuk is megdöbbent kissé. Aztán meglengetem őket, s mikor már jól megy a mozgatás, az imént látott mozdulatsorral felemelkedem. Kissé nehézkes az elején, és talán kicsit félek is, de legyűröm, és csakhamar ott lebegek a halálisten előtt. Széttárom a karom, és mosolygok. -Na mit szólsz?
-Ez nem semmi. -közli, és a kezét nyújtja. -Gyere!
-De, de, -akadékoskodok- valaki megláthat!
-Majd felemelkedünk magasan, és vigyázunk. -közli egyszerűen, és végül is igaza van. Miért is ne? Megfogom a kezét, és átadom magam a repülés élményének. Hagyom had vezessen, fel egészen majdnem a felhők fölé. Még úgy is bizonytalan vagyok kicsit. Élvezem a látványt, ami a szemem elé tárul. Egyszerűen hihetetlen, és gyönyörű. Minden olyan egységes, és letisztult. A lényegtelen dolgok, az emberek, és a gondok eltörpülnek. A csodás épületek is csak valami gyerek játékának látszanak. A parkok, és a zöldövezetek üdén hívogatnak, hogy az ember oda menjen. Olyan boldog vagyok. A szabadság érzése átjárja minden porcikám! Hirtelen gondolok egyet, és ránézek Ryukra. Vigyorogva lesi a reakcióimat, majd megrántom a kezét és zuhanó repülésre kényszerítem. Sebesen közelítünk a földhöz, majd a külvárosban a nagy, természetes fás ligetben, a talajtól 5-6 méterre vízszintesre váltunk. Suhanunk előre, majd egy kis tóhoz érünk. Lentebb ereszkedek, és repülés közben hozzá értetem a lábam a víztükörhöz. A szandálomba felcsap a hűs víz, belőlem pedig jólesően felszakad egy kacaj. Még mindig fogjuk egymás kezét, és fentebb emelkedünk. A magasban elválunk, és próbálgatni kezdem az erőmet. Forgolódok, felrepülök, csinálok egy bukfencet is, majd oldalt hajolva lehúzok vissza Ryukhoz. De nem veszem észre, hogy már ott vagyok, és neki csapódom nagy hevességemben. Ő elkap, én pedig lihegve nézek szembe vele. Átkarol, és hosszan nézzük egymást.
-Köszi. -suttogom. -Asszem kissé elbénáztam.
-Nem is volt olyan rossz! -vigyorodik el. Ekkor átölelem. Jóleső érzés tölti el minden porcikám. Most tudatosul csak bennem, mennyire a szívemhez nőtt. Úgy megszoktam, hogy mindig körülöttem van, hogy már el sem tudnám képzelni nélküle az életem.
-Ryuk! -suttogok még mindig, pedig idefent tuti nem hallja más. -azt hiszem szeretlek... -a halálisten igen csak meglepődik, de nem szól, csak továbbra is a karjaiban tart. Egy darabig csak lebegünk ott békében és nyugalomban a liget felett, aztán eltolom magamtól, és finoman elmosolyodok. -Menjünk haza!
-Menjünk. -bólint, aztán megindulunk az aranyló horizont felé, az alkonyban repülve. Visszatérünk a kihalt épülethez, leereszkedünk, aztán visszavonulót fújok varázslatos szárnyaimnak, és előkotorva a bringám megindulunk vissza a városba, szívemben könnyedséggel, és boldogsággal.

>folyt. köv.<

by Angria